Csak másokkal megosztva, másoktól segítséget kérve lehet sikeresen feldolgozni egy sérült vagy gyógyíthatatlanul beteg gyermek nevelésével járó lelki terheket. Milyen kusza és nyomasztó érzelmek gyötrik az érintett szülőket? Hogyan veszíthetik el annyira a reményt, hogy akár az öngyilkosság gondolata is felmerül bennük? Milyen stratégiával találhatnak kiutat a kétségbeesett helyzetükből?
Aki azt állítja, hogy a gyermeke(i) érkezése nem változtatta meg gyökerestül az életét, az nem mond igazat, vagy nagyon hazudik. A kényszerű lemondásokat strigulázó lista égig ér. Ám a frusztrációt a gyerkőcök okozta örömök kompenzálják, ráadásul a munkavégzésben is hasznunkra lehet a tapasztalás.
Attól a perctől kezdve, hogy két ember családot alapít, szinte kötelező változáson megy át. Ha ez a változás előremutató, akkor fejlődésnek hívjuk, ha elmarad, és a megrekedés lesz a jellemző, a pár vagy a család krízisbe kerül. Mind a krízisnek, mind a harmonikus együttélésnek vannak általános jellemzői, de ezek másképp jelennek meg a nők és a férfiak szempontjából.
Mi történik érzelmi szinten a gyermekünkben, ha túl bizalmas viszonyt alakítunk ki vele? Hogyan változik meg a kapcsolatunk, ha túl szoros, nem a korának megfelelő érzelmi kapcsolódás jön létre, és ártunk-e vagy használunk azzal, ha mindent „őszintén”, már-már túl őszintén megosztunk vele?
Agyi jutalmazó mechanizmusok biztosítják, hogy jobb legyen adni, mint kapni, de azért fontos, hogy lássuk, tényleg jó annak, akit megajándékozunk. De miért nem értik még ezt a gyerekek? Miért nem mindegy, hogy kivel vagyunk nagylelkűek? Mit adjunk, hogy a másik igazán örüljön? És mikor elég a tárgyi ajándék helyett egy egyszerű együttlét is?
A családi szokások, rituálék összekovácsolnak, biztonságot adnak, reménységet ébresztenek, és az állandóság érzését keltve azt jelzik, ha a belső világunkban rend van, szokásaink stabil kereteket adnak az életünknek, akkor kint sem történhet velünk nagy baj.
Érdemes minden életszakaszban, élethelyzetben újragondolni a családi és közösségi rítusainkat, hogy ne üresedjenek ki az ünnepeink – ajánlják pszichológusok. Hogyan újítsuk meg az étkezés-központú karácsonyi összejöveteleket? Milyen játékokat játsszunk, hogy mély beszélgetések alakuljanak ki? Mit kérdezzünk magunktól, ha veszekedésbe torkollik a szeretet ünnepe?
Amikor elmélázol azon, vajon mennyire vagy a szokások rabja, talán spontán azt válaszolod, hogy „Én aztán nem!”. Általában szeretjük magunkat tudatos, önreflexióval rendelkező, új dolgokra nyitott embernek hinni, aki nem ragad bele sematikus működésmódba, hanem időről-időre felülbírálja a dolgait, és ha kell, változtat. Aztán persze kiderülhet, hogy mégsem.
A borongós napokon máris felidéződik a karácsonyi hangulat, engem is magával ragad emelkedett fénye. Elhatároztam, hogy idén csak a szépre, a jóra törekszem, és távol tartom magam mind a hét főbűntől.
Hevesi Krisztina „az ország szexpszichológusa”, és egyben Hevesi Tamás zenész felesége már több évtizede. Hogyan alakult és mi a titka kettejük kapcsolatának – innen kezdtük a beszélgetést, amelyből az is kiderül, hogy néha milyen kacskaringókon vezet az ember útja, amíg megtalálja a hivatását.
Tervezni, csökkenteni az elvárásokat, elengedni, nemet mondani. Így summázható, miként lehet elkerülni, hogy átcsapjanak a fejünk felett a hullámok a karácsonyi készülődés idején. De miért olyan nagy a stressz decemberben? Mi a titka a karácsonyi asszertív kommunikációnak otthon és a munkahelyen?
Meglepőnek tűnhet, de kutatások bizonyították, hogy már az anyaméhben érezzük édesanyánk érintéseit, és ez az élmény tárolódhat az emlékezetünkben. Felnőttkori érintéskultúránkat leginkább az határozza meg, hogyan érintettek meg minket a családban a szüleink – ezt visszük tovább, de akár át is alakíthatjuk.
Egy történelemformáló nagypolitikai lejáratás, egy munkahelyi érdekellentét, vagy az, ahogyan egy anyós fúrja a vejét – ez mind lehet karaktergyilkosság. De mit takar pontosan ez a kifejezés? Mit élnek át a megtámadott áldozatok? És miért van manapság olyan sok karaktergyilkossági kísérlet a magyar közéletben?
A társadalom piedesztálra emeli az anyákat, holott nem mindegyikük képes az odaadó gondoskodásra, ami miatt patológiássá válhat a viszonyuk a lányukkal. De mitől lehet mérgező egy anya-lánya kapcsolat? Milyen hosszú távú következményei lehetnek, ha egy gyerek nem hihet a saját értékességében, ha nem alakul ki benne önmaga iránti tisztelet?
Sokaknak az első ultrahangfelvételek látványa, a szívhang meghallgatása a babával alakuló lélektani kapcsolat kezdőpontja. Az összekapcsolódás természetesen már jóval korábban elindulhat – a tényleges megfoganás pillanata előtt hónapokkal, akár évekkel, ahogy a pár készül a gyermek születésére.
Felnőtt nőként folyamatosan mások helyeslését, jóváhagyását várjuk; nehezen alakítunk ki intim, egyenrangú kapcsolatokat; önbizalomhiánnyal küzdünk, nem tudunk kiállni magunkért, gyakori társunk a bűntudat, a szégyen, a félelem, a szorongás vagy a depresszió? Lehetséges, hogy mindezek oka az anyánkhoz fűződő viszonyunkban gyökeredzik.
Miken szoktunk rágódni egy trauma után, és milyen kérdéseket kellene inkább ehelyett feltenni magunknak? Mit kell tenni, hogy úgy tudjunk továbblépni egy gyászfolyamatból, hogy közben ne érezzük úgy: eláruljuk elhunyt szerettünket? Hogyan lehet egyszerűen segíteni önmagunkon és másokon, ha valami nagyon fáj? És hogyan tud a személyiségünk fejlődni a gyászból és traumákból való kilábalás során?
A humorista nevét az is ismeri, aki nem megszállott rajongója a stand-upnak. „Nem kell attól félnem, hogy kiadom magam, hisz ugyanabból az anyagból vagyunk mindannyian” – mondja, és műsoraiban őszintén beszél sok mindenről, amiről amúgy „nem szokás”.
Abban a családban, ahol szenvedélybeteg valamelyik szülő, a gyerekek különféle szerepeket felvállalva próbálnak lavírozni, figyelmet szerezni vagy észrevétlenné válni. Melyik gyerekekből lehetnek később a munkamániások, és kikből a humoristák? Miért jó, ha vannak testvérek is az ilyen családokban? Milyen negatív következményei lehetnek felnőttként egy ilyen gyerekkornak, és milyen ajándékokat tapasztalhatnak meg az érintettek a gyógyulási folyamat során?
A Dániában élő brit szakíró könyvét olvasva a szülőként megélt Waldorf-iskolás élményeim jutottak eszembe: csupa hasonló helyzet, történet. Mindez a skandináv országban átlagos óvodai, iskolai mindennapokat jelent. Bár elsőre úgy tűnhet, „csak” a szabadidő eltöltéséről van szó, valójában ezek a tapasztalatok jelentősen befolyásolhatják, milyen felnőttek lesznek azokból az ovisokból és iskolásokból.
